A coachingok folyamán gyakran téma a halogatás, hogy valamit miért nem lépünk meg, vagy miért csak hetek, hónapok múltán. A halogatásnak sok oka van, legtöbbször az, hogy félünk a kudarctól, hogy nem sikerül tökéletesen a tervünk, vagy egyszerűen csak nem tudunk döntést hozni. Sokszor a képbe kerül az is, hogy csak az érdekel bennünket, mit fog ehhez szólni a társunk, a főnökünk, az ismerősünk, vagy az, hogy rosszul mérjük fel az erőnket. A Momoban tökéletes leírását olvashatjuk annak, milyen amikor magunkat blokkoljuk le :
"Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos."
Volt egy ügyfelem, akivel szünetet tartottunk a coaching munkában. Közösen megbeszéltük, hogy időre van szüksége, hogy megérjenek benne a dolgok.
1. Kapott időt, amelyről utóbb elmondta,hogy szinte krízisként élt meg, de már tudja, hogy a pár hónap a légüres térben előre vitte.
2. Az idő lehetővé tette, hogy kreatív lehetett, más utakat is kereshetett és nem az első hirtelen lehetőségbe kapaszkodott.
3. Elvégzett egy csomó dolgot, és a végén tényleg nem maradt más, mint a halogatott feladat, így muszáj volt ÚJRA szembenéznie vele.
A szembenézés eredménye az volt, hogy visszajött hozzám, folytatni a coaching folyamatot. Kért magának egy teljes napot nálam, hogy egy kimerítő detox coaching napon megértse, mi miért történt, pontosabban miért nem történt semmi lényeges korábban.
A coachingra sok oldalas összeszedett jegyzettel jött, sokkal tudatosabban, mint korábban.
Mire jutottunk? Egy kisebb regény kitelne belőle, de a lényeg: Az esetében a halogatás oka az volt, hogy nem volt képes másra gondolni, csak a kitűzött végcélra ( ami nem kis ugrás volt a jelenlegi életéhez képest) és nem foglalkozott azzal, hogy ahhoz sok sok apró lépés kell, egyszerre az egészet akarta. A coachingon a saját jegyzetei alapján megterveztük az első kis lépéseket és közösen határidőket rendeltünk melléjük. Hazautazott, elkezdte végrehajtani a feladatokat és már érkeztek is a sikerélmények, inspirációt és pozitív töltést adva a folytatáshoz. Most szépen halad lépésenként az úton, amelyet korábban egyben akart megugrani.
Ahogy a Momoból már idéztem, sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni. Az apró célállomások nem okoznak félelmet, teljesíthetőek és elvégzésükkel tudatosul, hogy egy lépéssel megint közelebb vagyunk az utca végéhez. A célt tudni kell, de azzal sem árt tisztában lenni, hogy az odavezető út sokszor rögös.
Én a mostban hiszek. Bármilyen kicsit, de most lépni azért amit szeretnénk. Nekem bevált.
Ezt az esetet tovább mesélve, a következő poszt arról fog szólni mi kell ahhoz, hogy egy jelentősebb változást sikeresen tudjunk menedzselni és mi az oka annak, hogy a nagy tervek sokszor kudarcba fulladnak.
