Hetedik éve része az életemnek egy étterem.  A hely egy kis faluban van  és vidéki gondolkodásommal a legfontosabb dolognak azt tartottam, hogy amit  a vendégek elé teszünk, az a két kezünk munkája legyen. Így lettek házi lekvárok, magunk gyűjtötte gyógytea, pástétomok és terrinek és minden csupa jó dolog.

Van egy mániám. Szerintem a vendég elé letett kenyér  tökéletességének elérése az egyik legmeghatározóbb feladat. Az az első falat, amit nálunk elfogyaszt és abban mindennek benne kell lenni. Az étterembe hosszú ideig kerestünk jó magyar lisztet, folyamatosan mérgelődtem, mert az egyik liszt szürke, a másik egérszagú, a harmadik megfizethetetlenül drága volt. Sokat próbáltunk, de valahogy egy sem lett az igazi.

Aztán a témában kutakodva ráakadtam egy hengermalomra, amely évtizedek óta ugyanannak a családnak a tulajdonában van Szigetszentmiklóson. Maguk termeltetik a búzát, tudják, hogy a jó liszt az csak jó búzából születhet. Megérkeztek tőlük az első lisztek, amelyeket úgy vártunk, mint a Messiást. A zacskót bontva megcsapta orromat az az igazi búza illat, amit évek óta nem éreztem egyetlen lisztnél sem – jó kezdés gondoltam.

Jött séf a bűvös receptjével, megcsinálta az előkovászt és másnap amikor megérkeztem Pestről olyan kenyérillatba érkeztem az étterembe, amit nem mostanában fogok elfelejteni. Gyönyörű aranysárga ropogós kenyerek sorakoztak az asztalon. Évek óta kísérleteztünk, hogy ezt az eredményt kapjuk. Furcsa megnyugvás volt rajtam, hogy végre sikerült. Kicsit olyan volt ez a kenyér történet nekünk, mint Edison kísérletei az izzószállal. Sokáig tartott, de megérte:)

Az élményről a   becsehelyi mamám jutott eszembe, aki már nincs velünk. Hirtelen láttam magam előtt, ahogy áll a konyhában, otthonkában, kendőben, felveszi a kenyeret, és mielőtt megszegte, keresztet rajzolt a kenyér aljára. Mindig, minden egyes kenyér aljára. Volt ebben a késsel rajzolt keresztben valami, ami a mai világból annyira hiányzik. Volt benne tisztelet, hála és valami határtalan szeretet. Az is csoda volt is, hogy a kenyeret kézben szelte, maga felé fordítva, nem tette le az asztalra. Törődött azzal a kenyérrel.

Kisgyerekként sokáig nem tudtam miért rajzolta a keresztet, azt hittem azért, hogy mi unokák „keresztelt kenyeret” kapjunk. Aztán elmondta, hogy a kereszt az hála a Jóistennek, hogy megvan a napi betevőnk és nem kell éhezni, mert bizony voltak olyan idők, amikor éhesen kellett lefeküdni. Tőle és a szüleimtől is azt tanultam, hogy élelmiszert nem dobunk ki.

Trükkök százai voltak, amikkel megmentettük a dolgokat. A maradék kenyérből kenyérkocka  készült a rántott levesbe, vagy cukros  tejbe áztatva lett reggeli, vagy megszárítottuk, ledaráltuk és kenyérmorzsa lett belőle. Soha nem dobtuk ki. Átalakult, újjászületett és minden formájában hasznos része volt az életünknek.

A hétköznapok sok mindenben nem ilyenek. Hiányzik a törődés, az odafigyelés, a körülöttünk lévő világ megbecsülése. Nem becsüljük a természetet, a levegőnket, a kollégákat, a szomszédot, a családot, egymást. Ráférne a bolygóra egy szeretettel teli ölelés, és egy kereszt, mielőtt bármely részét elhasználjuk.