Kellett pár nap észheztérnem, hogy higgadtan fel tudjam fogni, amit Veres András megyéspüspök nyilatkozott. 
Püspök Úr. Ön ítél akkor és úgy, amikor arra joga nincs. Ha véleményt nyilvánít elvárható Öntől, hogy tájékozódjon és utána nyilatkozzon olyat, amellyel hívő emberek sokaságában nem kelt lelkiismeretfurdalást. Netán látogasson el egy meddőségi központba, beszéljen ott szakmailag kompetens emberrel és rakjon rendet az információkban, amelyek jelenleg bábeli zűrzavarként vannak a fejében.

Menjünk vissza az időben, tizenegy évet. Tél van. Kint hideg. Randevú, ahogy illik. Csendes, minden alkalommal meghittebbé váló beszélgetés, amikor napról napra azt éreztem, hogy igen Ő az. Rá vártam, vele szeretném leélni az életem. Közös élet, amelyben az első perctől téma a közös gyermek és az, hogy mennyire várjuk az időt, amikor végre lesz. Az idő telt. Nem jött. Hónapról hónapra vártuk a csodát, és minden ciklus végén egyre jobban elkeseredve szembesültünk azzal, hogy megint nem sikerült. Eltelik egy év, tudjuk tovább kell lépni. Megyünk. Kiderül mi a gond és megkaptuk a hírt, amitől legbelül mindig rettegtem, természetes úton nagy valószínűséggel nem lehet közös gyermekünk. Végigmentem a procedúrákon, temérdek vérvételen, műtéten, mindenen. Megpróbáltuk a gyógyszeres kezeléseket, ch diétát, vitaminokat, eltelik újabb egy év, minden hónap végén könnyek között és semmi. Harmincöt éves lettem közben. Tudtuk, hogy nincs más lehetőség, lombik. Remegve léptem be az ajtón és ő mindig minden egyes vizsgálatra jött velem. A lombik alatt kapott injekcióktól a hasamon két tenyérnyi kemény folt volt. Nem bírtam megszúrni magam, így minden egyes injekciót a kedvesem adott be. Püspök Úr, tudni akarja mi jön ez után? Rettegés, hogy lesz-e elég petesejt. Hogy elég nagyok-e a tüszők. Hogy időben szívták-e le. Hogy megtermékenyültek-e. Hogy osztódnak-e. Aztán beültetés. Félelemmel teli szeretet, ugye velem maradtok Pöttyöcskék. Nem maradtak. Egyik sem. Sokadszorra sem. Aztán az egyik kezelés után spontán megfogant a fiunk. Ő, akit annyira, de annyira vártunk. Hat éves, itt szuszog rajtam. Semmiért nem adnánk. Hálásak vagyunk érte. A Jóistennek, az orvosainknak, mindenkinek, aki támogatott bennünket.
Mindegy, hogy mit gondol Püspök Úr. A szerelmek többségének beteljesülése az, hogy életet adjanak. Akkor válik a teljessé a szerelem, ha a gyümölcse itt lehet velünk és családként teljesülhet be minden álmunk. 
Ezt egyetlen megyéspüspök nem veheti el senkitől.

Tudja tisztelt Püspök Úr, hogy ma Magyarországon minden 5-6. pár vár hiába gyermekre? Tudja, hogy ebben a kis országban évente több mint kétezer lombik baba látja meg a napvilágot? Tudja, hogy mennyi szenvedésen mennek keresztül az anyák és az apák, akik végigjárják ezt az utat? Nem tudja. Honnan is tudhatná. Elmondom azt is, azzal, hogy emelik a tétet a lombik finanszírozásban, lehet kétszer ennyi gyermek láthatja meg a napvilágot lombik program útján. Kétszer annyi pár válhat családdá, vagy lombikos gyerekek százainak születhet lombikos testvére.

Amikor még beszélni és járni sem tudtam, megkereszteltek, katolikus keresztény lettem, hiszen a családom időtlen idők óta az. A lombikprogramok alatt az én Istenem velünk volt és segítette az utat, amin családdá válhattunk. Püspök Úr, ezt az utat venné Ön el keresztény párok ezreitől, azzal, hogy bűnösnek kiáltja ki őket nyilvánosan. Nem vagyunk bűnösök. Ne nehezítse senki lelkét a bűntudat keltéssel, főleg ne azon sok ezer nőét, aki párjával jelenleg is lombikprogramban vesz részt.
Minden túléléshez kell változás, igazodás a fejlődő világhoz. Fejlődjenek Önök is. A női nemhez kötődő dogmáik már nem elégségesek és nem életképesek 2017-ben.
Nézze meg a soraimhoz csatolt képet. Íme a „bűneim” gyümölcse.
Vállalom amit tettem. Isten és ember előtt.

A coachingok folyamán gyakran téma a halogatás, hogy valamit miért nem lépünk meg, vagy miért csak hetek, hónapok múltán. A halogatásnak sok oka van, legtöbbször az, hogy félünk a kudarctól, hogy nem sikerül tökéletesen a tervünk, vagy egyszerűen csak nem tudunk döntést hozni. Sokszor a képbe kerül az is, hogy csak az érdekel bennünket, mit fog ehhez szólni a társunk, a főnökünk, az ismerősünk, vagy az, hogy rosszul mérjük fel az erőnket. A Momoban tökéletes leírását olvashatjuk annak, milyen amikor magunkat blokkoljuk le :

Volt egy ügyfelem, akivel szünetet tartottunk a coaching munkában. Közösen megbeszéltük, hogy időre van szüksége, hogy megérjenek benne a dolgok.
1. Kapott időt, amelyről utóbb elmondta,hogy szinte krízisként élt meg, de már tudja, hogy a pár hónap a légüres térben előre vitte.
2. Az idő lehetővé tette, hogy kreatív lehetett, más utakat is kereshetett és nem az első hirtelen lehetőségbe kapaszkodott.
3. Elvégzett egy csomó dolgot, és a végén tényleg nem maradt más, mint a halogatott feladat, így muszáj volt ÚJRA szembenéznie vele.
A szembenézés eredménye az volt, hogy visszajött hozzám, folytatni a coaching folyamatot. Kért magának egy teljes napot nálam, hogy egy kimerítő detox coaching napon megértse, mi miért történt, pontosabban miért nem történt semmi lényeges korábban.

A coachingra sok oldalas összeszedett jegyzettel jött, sokkal tudatosabban, mint korábban.

Mire jutottunk? Egy kisebb regény kitelne belőle, de a lényeg: Az esetében a halogatás oka az volt, hogy nem volt képes másra gondolni, csak a kitűzött végcélra ( ami nem kis ugrás volt a jelenlegi életéhez képest) és nem foglalkozott azzal, hogy ahhoz sok sok apró lépés kell, egyszerre az egészet akarta. A coachingon a saját jegyzetei alapján megterveztük az első kis lépéseket és közösen határidőket rendeltünk melléjük. Hazautazott, elkezdte végrehajtani a feladatokat és már érkeztek is a sikerélmények, inspirációt és pozitív töltést adva a folytatáshoz. Most szépen halad lépésenként az úton, amelyet korábban egyben akart megugrani.
Ahogy a Momoból már idéztem, sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni. Az apró célállomások nem okoznak félelmet, teljesíthetőek és elvégzésükkel tudatosul, hogy egy lépéssel megint közelebb vagyunk az utca végéhez. A célt tudni kell, de azzal sem árt tisztában lenni, hogy az odavezető út sokszor rögös.

Én a mostban hiszek. Bármilyen kicsit, de most lépni azért amit szeretnénk. Nekem bevált. 
Ezt az esetet tovább mesélve, a következő poszt arról fog szólni mi kell ahhoz, hogy egy jelentősebb változást sikeresen tudjunk menedzselni és mi az oka annak, hogy a nagy tervek sokszor kudarcba fulladnak.

Két hét és újra megkezdődik az iskola. Az előző tanévben egyre növekvő kiakadással szemléltem a  bennünket körülvevő világ sokszor végletekig teljesítményorientált elvárásait, amelynek már a gyerekeink is elszenvedői.

Akad köztük, aki a hatévesen háromféle edzésre jár, mert kell a mozgás, mondja a szülő. Aztán akad nyolcéves, aki akrobatikára, angolra és oroszra, mert az orosz a jövő. Van általános iskolás heti 4-5 esti edzéssel, mellette énekkarral, matematika fakultációval, mindezek persze délután, az egész napos iskola után, és hétvégén hab a tortán a meccs. Van középiskolás, aki egyetlen napon sem ér haza a különórák után este hét előtt, úgy, hogy a bejárás miatt minden reggel fél hétkor kel.

Hallom a dicsekvő szülőket, akik nem látnak mást, csak az eredményeket, azt, hogy szupergyerekük van, aki megfelel még a legmagasabb szintű versenyistálló kihívásnak is, nem ám afféle nyeretlen kétéves.

Látom a szülőket, de ők nem akarják látni a gyerekeiket. Azokat a kölyköket, kisiskolásokat, akik gyerekként minimum reggel hétkor kelnek és a napjuk este hat-hét órakor ér véget. Ezek a szülők leültek valaha számolni? Normális dolog egy gyermektől napi 12-13 óra aktív munkát  és odafigyelést elvárni? A felnőttek munkaideje napi nyolc óra. Hogy várhatunk egy gyermektől még ennél is többet?

Ezek a gyerekek nem játszanak, nem tudják mi az önálló játék,  de emellett  rengeteg inger éri őket, amelyeknek a feldolgozásához idő kell. A szuperszülők a folyamatos programszervezéssel pont ezt az értékes időt, ami a megnyugvásra, önmagukkal való törődésre van veszik el tőlük. Miért?

Háromévesek és már járnak valahova, zeneovi, különúszás, angolóra, babatorna és sorolhatnám tovább. Sosem koszosak, rettegnek egy bogártól, nem szaladgálnak szappanbuborékok után és nem építettek homokvárat sem. Ez tényleg így jó?
Azok a gyerekek, akiket a szülők kicsi koruktól így agyonhajszolnak sem a családdal, sem a kortársaikkal nem töltenek minőségi időt. Vegyük végre észre és térjünk észhez!
A világban számtalan példa van, hogy nem csak az agyonmenedzselt gyerekekből lesznek  sikeres emberek, sőt az igazán sikeres emberek között több olyan van, aki nem élt „menedzser életet” gyerekkorában, de megtanult küzdeni az álmaiért.

Nem egy általános iskolás gyereket látok rendszeresen, akik testi tünetekkel küzdenek, rendszeresen fáj a fejük, fáj a hasuk, vagy folyamatosan szoronganak, rágják a körmüket és a szülők még értetlenkednek. Ha igazán figyelnének, látnák a fáradtságot a gyerekükön, vagy a kedvetlenséget és a kialvatlanságot is. Miért nem látják? Nem akarják látni? Fontosabb megfelelni a szuperszülő szerepnek?

Nem a bizonyítvány és az oklevelek száma az igazi mércéje a sikeres gyereknevelésnek, hanem az, hogy mennyire tudjuk a gyereket életre, megküzdésre nevelni, hogy mennyire vagyunk képesek  anyuci szoknyája alól úgy kiengedni őket, hogy képesek legyenek felelősségteljes életet élni.

Azt kívánom minden gyereknek, hogy szüleik engedjenek mindenkit gyereknek is lenni. Azt kívánom, hogy arra a különórára kelljen járniuk, amit ők választanak és azt kívánom, hogy egyáltalán választhassanak, akarnak-e bármilyen különórára járni.

A héten úton Budapest felé, kaptam egy üzenetet.

Előtte egy perccel nyomtam meg a mentést ezen az íráson, újrakezdés címmel.Az én válaszom : akárhányszor lehet és mindig kell, ha belülről érzed rá a késztetést.

Elmesélem, hogyan gondolom. Valahol egyszer olvastam, hogy az emberek 90%-a nem lép. Üldögél a komfort zónának nevezett langyos pocsolyában, amikor kezd kihűlni enged magára még egy kis meleg vizet. Ázás közben kifogásokat gyárt, megmagyaráz, fáradtságra hivatkozik, rosszabb esetben már nem is érdekli az egész, így menetrendszerűen megérkezik a depresszió.

De mi van a tíz százalékkal? Ők azok, akik hallgatnak a belső hangjukra, akik képesek elcsendesedni, figyelni mit éreznek, mire vágynak igazán. Ők azok, akik félrepakolják a kifogásokat, megfogalmazzák mit akarnak és tesznek érte. Ők azok, akik nem azzal foglalkoznak, mit mondanak róluk mások, hanem meglépik és megélik ami nekik kell. Ők azok, akik mernek magukkal lenni.

Én tényleg hiszem, hogy mindannyian képesek vagyunk a változásra. De.  Ahhoz, hogy változzunk ki kell lépni a komfort zónánkból, meg kell tenni a kis kiszámított biztos világunkból az első lépéseket kifelé, a bizonytalanba.  Az első lépés megvan, az, hogy

  Egyszer egy coacheem azt mondta, hogy ez az egész neki olyan érzés, mint a motoszkálás. Amikor ez a „motoszkálás” állandósul, akkor el kell képzelni mi lesz, ha a gondolatot meglépjük. Jobb lesz dolgozni menni, visszajön az életkedvünk, újra lesznek kreatív ötleteink, elmúlik a fáradtságunk, képesek leszünk megújulni, másképp tenni?
A válaszom igen. Az, hogy magunkért teszünk hihetetlen energiát ad és a plusz energia segít abban is, hogy a nehézségeken átlendüljünk. Mindegy, hogy a változás első lépéseit a munkában, vagy a magánéletben tesszük meg. Oda-vissza hatnak egymásra.

Úgyhogy Kedves Kérdezőm. Már lehet is újrakezdeni. Amire vágysz, ami benned motoszkál. Rajta. Pontosan végtelen lehetőséged van. És sokat megcsináltál már. Ez is menni fog.

Te, kedves ismerősöm, remélem magadra ismersz. Tegnap azt mondtad, hogy a férjed mindig az én írásaimmal példálózik neked. Azt mondja, igenis lehet vinni vállalkozást úgy, hogy este öt után nem dolgozol, nézd csak meg, itt írja Csilla.

Ismerlek. Végighajtottad az életed, negyven felett kiszálltál az alkalmazotti létből, gyökeresen mást csinálni, új szakmát tanultál, vállalkozást kezdtél. Sokan nem merték volna, de te igen.

A nálad kapott lehetetlen időpontok szerint reggel fél nyolckor már mehetek, de este hétkor is.
Kiért kell ennyire hajtani? Megvan mindenetek. Leültél kiszámolni, hogy mennyi kell a havi megélhetéshez és némi biztonsági tartalékhoz? Kell háromszor annyit csinálni?  A gyerekeid megállnak majd a lábukon, jó alapokat kaptak.

Vagy csak üldögélni egy filmet nézve, vagy közösen megenni egy vacsorát. Mint régen. A vállalkozásod előtt.

Állj meg kedves Ismerős!

Nézz bele a visszapillantó tükörbe.

Hova tartasz? Mit hagysz magad mögött?  Ha magadra ismersz és megkeresel, segítek. Megtanítom, hogy „nem kell” napi 14 órát dolgoznod. Csak ha TE akarod.

Agyoncsépelt mondat, hogy ami igazán fontos, az megfizethetetlen. Nincs ember, aki ne hallotta volna többször ezt a mondatot, mégsem él így a többség. A gyereked mosolya, a közös kávé barátokkal egy akácillatos teraszon, kiskifli-nagykifliben ébredni azzal akit szeretsz, ez ami a legfontosabb.

Múlt héten kértem jelentkezéseket detox coachingra. Minden második jelentkező levele arról szólt, hogy nem találja az egyensúlyt, a munka és a magánélete között. Volt akinek ráment a házassága és kéthetente látja a pici gyerekeit, volt aki elhanyagolta az idős szüleit és mire feleszmélt mindketten meghaltak.

Itt ülök a teraszon, égig érő akácillatban és az jut eszembe, hogy

ami igazán fontos, olyan mint az akácillat. Illékony, érzékeny, törékeny, nem lehet birtokolni.

Kegyes dolog itt ülni és minden mély levegővel beszívni ezt az illatot, hálás vagyok érte. Megtennétek, hogy egy aktuális céges program vagy esti tárgyalás helyett elviszitek akácot illatolni, aki fontos Nektek?

A munka magánélet egyensúlya itt kezdődik, amikor elindultok újra felfedezni a világot. Amikor áldoztok a munkából magatokért és a szeretteitekért. Amikor vágytok valamire és megadjátok magatoknak. Az az egyensúly.

Egy rövid kis itinert adok ahhoz, hogy melyek azok az apró dolgok, amellyel vissza lehet venni az irányítást az életetek felett, olyankor, amikor minden fejre állni látszik. Kezdjetek el élni!

1.Álljatok meg!

Ha az elmúlt hónapokat pihenés nélkül végigmelóztátok, akkor ideje beiktatni végre egy szabadnapot, amikor feltöltődhettek. A legjobb, ha a meglepetés erejével ez a szabadnap holnap lesz. Mondjátok le minden megbeszéléséteket és hajrá! Ha számítógépen dolgoztok, ne legyen nálatok és lehetőleg a telefont is mellőzzétek. Én ha nagyon fáradt vagyok és elegem van, piacra megyek. Szeretem azt a nyüzsgést, a monoton zajt, ami ott van. Szeretem nézni a szép zöldségeket, gyümölcsöket, virágokat. Mindenkinek meg kell találni azt az elérhető közelségben lévő helyet, ahová jól esik kimozdulni.

2. Séta

A burn-outban szenvedők többségére jellemző, hogy meg sem tudják mondani, mikor voltak utoljára a természetben. Ehhez pedig tényleg nem kell semmi! Menj ki a legközelebbi zöld területre, erdőbe, parkba, folyóhoz és sétálj céltalanul! Ne gyertek kifogásokkal, mert tényleg nem kell semmi mást tenni, mint nekiindulni  

3. Gyerekek

Csinálj valami nem megszokott programot a gyerekeiddel: süssetek, főzzetek, vagy menjetek olyan helyre ahol korábban még nem voltatok! A gyerekek energiája mindenkinek jót tesz. Mérhetetlen mennyiségű van nekik, ráadásul bennük még nincs meg a negatív hozzáállás semmihez. Ha kisgyereketek van, homokozzatok, fessetek, másszatok fára, ugráljatok pocsolyákba! 

4. Sport 

Ha nem sportoltok, kell egy ellipszis tréner, vagy egy szobakerékpár és máris beiktathatjátok a mindennapokba azt a 20-30 percet, ami egy nem edzett embernek is teljesíthető és emeli az energiaszintet. Ha ehhez nincs kedvetek, hanem társaságban akartok sportolni, akkor irány az edzőterem. Mindenki képes megtalálni azt a mozgásformát, ami számára jó és komfortos. 

5. Gyűjtsétek a jót! 

Hajlamosak vagyunk mindig a rossz dolgokat észrevenni, így elvesznek a jók. Törekedjetek arra, hogy meglássátok a jó dolgokat és nem árt, ha minden nap végén egy kis füzetbe össze is írjátok azokat történéseket, amiért hálásak vagytok. Aki nem grafomán, az akár a telefonján is nyithat erre egy jegyzetet. Rosszabb időszakokban bármikor elővehetjük, csak vissza kell olvasgatni és máris szebben süt a nap.

6. Mondjatok nemet!

A burn-outhoz vezető út kapcsán sokan számolnak be arról, hogy amikor már semmi energiájuk nincs, még akkor is mások dolgait intézik, másoknak segítenek, magukat pedig hátrasorolják. A nemet mondás nem olyan bonyolult és ügyes kommunikációval a másik fél megsértése nélkül is lehet gyakorolni. Kezdjétek el most! 

7. Tudok rá hatni, vagy nem? 

Amikor az ember rágódik, hogy valami nem úgy történik, ahogyan azt tervezte, esetleg csalódik valakiben, vagy kudarcot vall valamiben, akkor van egy kérdés, amit fel kell tenni magunknak: „Itt és most képes vagyok ezen változtatni?” Ha nem, mert az érintettel mondjuk három nap múlva találkozunk, akkor a három napig tartó őrlődésnek semmi értelme nincs. A lényeg, hogy mindig azzal foglalkozzunk, amire abban a pillanatban hatásunk van! Nagy megkönnyebbülés lesz, próbáljátok ki!

8. Fizikai szükségletek

 Unalomig ismételt téma, de az egészséges működésünkhöz a kielégítő alvásra szükség van. Teremtsük meg a lehetőségét a napi 7-8 óra alvásnak! Legyen kényelmes matracunk, jó levegő a hálóban és igyekezzünk nyugodtan pihenni.

Másik csontig rágott téma az étkezés, de ennek kapcsán elegendő, ha Hippocratestől idézek: „Az vagy, amit megeszel.” 

9. Energiavámpírok 

Szintén megfigyeléseim eredménye, hogy mindannyiónk életében vannak emberek, akik folyamatosan viszik az energiánkat. Ők azok, akik mindig panaszkodnak, mindig nyavalyognak, vagy minden apró-cseprő dologgal felhívnak bennünket. Ha van olyan ember, aki nem közvetlen családtagotok, de mégis állandóan az életetek része és úgy érzitek levegőt sem tudtok nélküle venni, akkor gondolkodjatok el rajta, szükségetek van-e erre a kapcsolatra?! 

10. Változtatás

Változtassatok azon a helyen, ahol sok időt töltötök el. Legyen más színű az iroda, vagy vegyetek egy új asztalt, új ágytakarót a hálóba, vagy csak egy új nagy szobanövényt. Minden változás, amely színes, jó hatással van a lelkünkre, s egyben lehetőséget is ad kiélni a napi robotban elfelejtett kreativitást.

A lényeg: változtatni! Nem (csak) beszélni róla, hanem lépni, ha úgy érzitek, nem vagytok jól és nem kerek a világ.  Mert minden emberben ott a képesség, hogy életét megjavítsa, jobbá tegye!

Pár hónapja coachként dolgoztam egy fiatal vezetővel. Új helyre került, új környezetbe, komoly szakmai és vezetői kihívással.

Már az első hetek is érdekesek voltak. Folyamatosan figyelmeztették, hogy ne legyen állandóan jó kedvű, nem kell mindig humorizálni. Meg akart felelni, így beállt a sorba. Viselkedett, ahogy elvárták. Teltek a hetek, az újabb igény az volt, hogy alakítsa ki az egyedi stílusát és ezzel teljesen ellentétesen az is elvárás lett, hogy tegye magáévá még jobban a vállalati kultúrát.
Közben mikor találkoztunk, nekem már szorongásról beszélt, meg gyomorgörcsről, meg arról, hogyan magyarázta meg magának, hogy jó lesz ez, csak ki kell tartani. Pár hétig sikerült az elszenvedem és majd jó lesz című művelet. Hozzászokott a rosszhoz, megtanult nem figyelni a gyomorgörcsre, de a szorongás  csak nem múlt el, sőt észrevette, hogy már aludni sem tud, mert hajnalban felébred és nem tud visszaaludni.

 A cégvezetés erre még rátett egy lapáttal, mert elkezdtek neki itinereket írni, eszement határidőket szabni, és ismét felhívták a figyelmét, hogy változzon meg, mert ez a cég más, mint a korábbi cége, itt másképp kell viselkedni.  
Az utolsó találkozásnál megkérdeztem tőle, hogy szerinte mit jelentenek  a  tünetek, amiket érez.

- Csilla, fogalmam sincs. ( csendben vártam, de csak hallgatott)
- Ha egy állathoz hasonlíthatnád magad mit mondanál? Melyik vagy?
- Egy oroszlán a cirkuszban, amelyet tüzes karikákon ugráltatnak, ketrecbe van zárva, miközben, ha szabadon élne ő lenne a természet ura.
- És akkor most mit teszel?
-Kiállok magamért és elhagyom ezt a helyet. Az akarok újra lenni, aki én vagyok. De félek. Mit szólnak majd, akik nézik az önéletrajzomat, hogy még két hónapot sem voltam egy munkahelyen?
-Szerintem semmi rosszat. Csak mondd el nekik, hogy magadat választottad.

Rájöttem, hogy ezt kérdezik tőlem a legtöbbet. Mindenki és a magam érdekében leültem, hogy összeírjak egy pár dolgot a hétköznapjaimból, amivel menedzselem a napi 24 órámat. Mivel ezen dolgok nagy részét tudatosan alakítottam, szokássá váltak, nem kell már odafigyelnem a betartásukra.
1. Kezdem a legszörnyűbb dologgal. Korán kelek. Mindig. Hétvégén is, ünnepnapon is, az év minden egyes napján. Imádom a reggeli csendet, a békésen szuszogó szeretteimet. Amikor jó az idő, elkészül a kávém, kimegyek a teraszra. Hallgatom a madarakat, a szelet ha van, a természetet.
2. Sokan azt hiszitek, hogy kiváltságos vagyok, mivel éttermünk is van, ránk főznek, így erre nincs gondom. Mindenkit megnyugtatok, szinte minden nap főzök, napközben kitalálom mit és amikor hazaérek max. 30 perc alatt van vacsora. A főzésben szerintem fontos a tervezés.
3. Utálok vásárolni, utálom a boltokat, a tömeget, a sorbanállást, az ész nélküli költést. Kéthetente egyszer megyünk boltba, összeírom mit kell venni és azt veszem meg. Hétköznap maximum pékáruért megyünk boltba.( az idő mellett jelentős összeget is meg lehet így takarítani)
4. E-maileket naponta két alkalommal nézek, reggel és a munkaidő végén. A telefonomon nincs beállított e-mail postafiók. Ez akkora könnyebbség, hogy el sem tudjátok hinni. Kötelező kipróbálni !
5. Ha olyan dolog van, amit szinte azonnal el tudok intézni, pl. valakitől valamit meg kell tudnom telefonon, azt azonnal megteszem. A halogatást nem szeretem és csak nő a lista amit el kell intézni.
6. Csak a legszükségesebb dolgokról kérek jelentést, beszámolót. A cégeimben mindenkinek megvan a feladata, nem hagyom magam kizökkenteni, ha dolgozom. Az irodám ajtaja nyitva van egész nap. Ha bezárom a kollégák tudják, hogy ne zavarjanak.
7. Ha nagyon komoly határidős munkám van, akkor az ajtóm bezárom, a telefonom lenémítom, lefordítom, hogy ne is lássam ki hív és minden idegszálammal dolgozom a feladaton.
8. Nemet mondok. Nem azért mert én vagyok a király, hanem mert ha életben akarunk maradni, akkor muszáj nemet mondani. Ezt például nekem kifejezetten tanulnom kellett.
9. Csak előzetes időpontegyeztetéssel fogadok bárkit az irodámban. Ebből sok sértődés volt, de aztán megszokták az ügyfeleim.
10. Este 17 után és hétvégén csak rendkívül ritka esetben veszem fel a telefont. Az este a családé, a gyerekeké, a páromé és ami marad belőle az enyém.
11. Ha vidéken tárgyalok, több tárgyalást osztok egy napra, de mindig van egy lyukas órám a hirtelen beeső dolgokra. Ha nem esik be semmi, az még jobb, mert akkor nyertem egy óra énidőt.
12. Amit tudok delegálok. Amihez nem én kellek személyesen, annak megvan a felelőse.
13. Ha elegem van, akkor szabadidőt csinálok magamnak. Átszervezek, és pár órára eltűnök. Ezt mindenkinek ajánlom. Erősíti a tudatot, hogy a magunk urai vagyunk, másrészt egy-két ilyen lopott óra segít levezetni a felgyülemlett feszültséget és erőt ad.
14. Nem tartok felesleges és időt rabló értekezleteket és nem is veszek részt ilyeneken. A cégek egyik legnagyobb időrablása a rengeteg vég nélküli értekezlet.
15. Ha sok feladat vár rám, akkor a sürgős és fontos elvet követem. Rengeteg időgazdálkodási módszer létezik, vannak alkalmazások, szoftverek, de mint sok minden másban ebben is a legegyszerűbben kivitelezhető dolog híve vagyok.
16. Este úgy zárom a napot, hogy végiggondolom a másnap legfontosabb dolgait. Ha fel kell írjak valamit, ekkor írom fel, a táskám, az irataim mindig este készítem. Ez segít, hogy nyugodtan feküdjek le, ne azon agyaljak, mit felejtek el holnap.
17. Soha nem kések el. Gondosan tervezem az időmet, és tiszteletben tartom a másét. Inkább 10 perccel előbb érkezem egy tárgyalásra, hogy átgondolhassak mindent, minthogy beessek az ajtón.
Ez a sok ötlet volt a jó hír. Most jön a rossz. Nem hiszek abban, ha mind azt csinálod, amit leírtam, akkor nem lesz időgazdálkodási problémád. A tippek amiket írtam ötletek, de nem alkalmasak arra, hogy újraírják a kialakult életedet. Minden ember élete más.
Coachként sokszor keresnek időgazdálkodási problémákkal.

Ajánlhatom az én módszerem, de ha te későn kelő vagy és későn fekszel, akkor máris borult a nagy terv. Ami biztos, hogy mindenki számára meg lehet találni a megfelelő módszert. Csak neki kell állni, dolgozni kell rajta. Ha lehet akkor MOST.

Nem hőmérséklet, nem centiméter, hanem kilogramm. Egy negyvenkét éves felnőtt nő testsúlya, aki anorexiában szenved. Biztos nem volt véletlen, hogy az utamba sodorta az élet.

Nem sikerült meggyőzni, hogy menjen kórházba, hogy kezelésre van szüksége. Kereste a kibúvókat, kereste a magyarázatokat, hogy fogja egyedül megoldani, hogy vissza fog hízni és normális élete lesz, ami egyébként huszonnégy éve nincs.

Felkészítettek, ha találkozunk sokkot fogok kapni és legyek erős. Tévedtek. Erre nem lehet felkészülni. Nem lehet arra felkészülni, mikor eszedbe jut a 134 centis kisfiad, a maga 27 kilójával és egyszer csak ott áll előtted valaki aki 175 centi és 32 kiló. De nem kaptam sokkot. Állt előttem egy lány, gyönyörű barna szemekkel, elképzelhetetlenül soványan. Szép vállig érő barna hajjal, szép vonásokkal. Az első gondolatom az volt, hogy elképzeltem milyen arca lenne, ha normális súlya lenne és ettől a perctől csak erre az arcra gondoltam. Aki majd lesz, ha jobban lesz.

Sírt, el akart menni, meggondolta magát, hogy ő nem akar mégsem befeküdni. Aztán sokat beszélgettünk és az egyezség végre megköttetett. Egy héttel később mentünk fel a lifttel a kórházban. Bent maradt. Szépen lassan halad, hízik és érzem, a leveleiből, hogy a lelke is kerekedik.
 A sors furcsa fintora, hogy imád főzni, munka mellett megszerezte a cukrász szakmát, és éppen most a kórházba kerülés előtt jelentkezett egy szakács iskolába...

Három héttel ezelőttig dolgozott. Minden nap  dolgozni ment, értitek? Ebben az állapotban ő egy munkahelyre járt, dolgozni. Hol vannak a kollégái? A főnöke?  A barátai ? Hogy a jó égbe mehetett ez idáig? Hol a háziorvos, az üzemorvos? Hogyan bírták végig nézni, hogy ilyen állapotba került?
Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy nem lehetett meggyőzni, mert nekem telefonon sikerült. Idegen vagyok, akit nem ismert, mégis sikerült vele megértetnem, hogy itt van vége és innen mást kell tennie.

Akarni kellett volna neki segíteni. Nekik kellett volna segíteni, akik az élete részét képezik, akik körülötte élnek. De ők nem hajoltak le érte. Nem emelték fel a meggyötört testét, hanem hagyták vergődni az út szélén.