Nem hőmérséklet, nem centiméter, hanem kilogramm. Egy negyvenkét éves felnőtt nő testsúlya, aki anorexiában szenved. Biztos nem volt véletlen, hogy az utamba sodorta az élet.
Nem sikerült meggyőzni, hogy menjen kórházba, hogy kezelésre van szüksége. Kereste a kibúvókat, kereste a magyarázatokat, hogy fogja egyedül megoldani, hogy vissza fog hízni és normális élete lesz, ami egyébként huszonnégy éve nincs.
Felkészítettek, ha találkozunk sokkot fogok kapni és legyek erős. Tévedtek. Erre nem lehet felkészülni. Nem lehet arra felkészülni, mikor eszedbe jut a 134 centis kisfiad, a maga 27 kilójával és egyszer csak ott áll előtted valaki aki 175 centi és 32 kiló. De nem kaptam sokkot. Állt előttem egy lány, gyönyörű barna szemekkel, elképzelhetetlenül soványan. Szép vállig érő barna hajjal, szép vonásokkal. Az első gondolatom az volt, hogy elképzeltem milyen arca lenne, ha normális súlya lenne és ettől a perctől csak erre az arcra gondoltam. Aki majd lesz, ha jobban lesz.
Sírt, el akart menni, meggondolta magát, hogy ő nem akar mégsem befeküdni. Aztán sokat beszélgettünk és az egyezség végre megköttetett. Egy héttel később mentünk fel a lifttel a kórházban. Bent maradt. Szépen lassan halad, hízik és érzem, a leveleiből, hogy a lelke is kerekedik.
A sors furcsa fintora, hogy imád főzni, munka mellett megszerezte a cukrász szakmát, és éppen most a kórházba kerülés előtt jelentkezett egy szakács iskolába...
Nem a 32 kilója fájt nekem. Ami nem ment ki a fejemből, az a környezete. Akiknek felelősségük van, amikor nem tettek meg mindent, hogy megértessék vele, kezelésre van szüksége.
Három héttel ezelőttig dolgozott. Minden nap dolgozni ment, értitek? Ebben az állapotban ő egy munkahelyre járt, dolgozni. Hol vannak a kollégái? A főnöke? A barátai ? Hogy a jó égbe mehetett ez idáig? Hol a háziorvos, az üzemorvos? Hogyan bírták végig nézni, hogy ilyen állapotba került?
Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy nem lehetett meggyőzni, mert nekem telefonon sikerült. Idegen vagyok, akit nem ismert, mégis sikerült vele megértetnem, hogy itt van vége és innen mást kell tennie.
Szántam rá időt és energiát. A többiek miért nem?
Akarni kellett volna neki segíteni. Nekik kellett volna segíteni, akik az élete részét képezik, akik körülötte élnek. De ők nem hajoltak le érte. Nem emelték fel a meggyötört testét, hanem hagyták vergődni az út szélén.
Nem csodák kellenek ennek a világnak, hanem az, hogy az emberek odategyék magukat a hétköznapok kis csatáiban, hogy az ember ember legyen. Ideje lenne megtanulni mindenkinek lehajolni a beteg emberért, a sérült állatért, a rászorulókért. Attól lesz jobb ez a világ.
