Két hét és újra megkezdődik az iskola. Az előző tanévben egyre növekvő kiakadással szemléltem a  bennünket körülvevő világ sokszor végletekig teljesítményorientált elvárásait, amelynek már a gyerekeink is elszenvedői.

Akad köztük, aki a hatévesen háromféle edzésre jár, mert kell a mozgás, mondja a szülő. Aztán akad nyolcéves, aki akrobatikára, angolra és oroszra, mert az orosz a jövő. Van általános iskolás heti 4-5 esti edzéssel, mellette énekkarral, matematika fakultációval, mindezek persze délután, az egész napos iskola után, és hétvégén hab a tortán a meccs. Van középiskolás, aki egyetlen napon sem ér haza a különórák után este hét előtt, úgy, hogy a bejárás miatt minden reggel fél hétkor kel.

Hallom a dicsekvő szülőket, akik nem látnak mást, csak az eredményeket, azt, hogy szupergyerekük van, aki megfelel még a legmagasabb szintű versenyistálló kihívásnak is, nem ám afféle nyeretlen kétéves.

Látom a szülőket, de ők nem akarják látni a gyerekeiket. Azokat a kölyköket, kisiskolásokat, akik gyerekként minimum reggel hétkor kelnek és a napjuk este hat-hét órakor ér véget. Ezek a szülők leültek valaha számolni? Normális dolog egy gyermektől napi 12-13 óra aktív munkát  és odafigyelést elvárni? A felnőttek munkaideje napi nyolc óra. Hogy várhatunk egy gyermektől még ennél is többet?

Ezek a gyerekek nem játszanak, nem tudják mi az önálló játék,  de emellett  rengeteg inger éri őket, amelyeknek a feldolgozásához idő kell. A szuperszülők a folyamatos programszervezéssel pont ezt az értékes időt, ami a megnyugvásra, önmagukkal való törődésre van veszik el tőlük. Miért?

Háromévesek és már járnak valahova, zeneovi, különúszás, angolóra, babatorna és sorolhatnám tovább. Sosem koszosak, rettegnek egy bogártól, nem szaladgálnak szappanbuborékok után és nem építettek homokvárat sem. Ez tényleg így jó?
Azok a gyerekek, akiket a szülők kicsi koruktól így agyonhajszolnak sem a családdal, sem a kortársaikkal nem töltenek minőségi időt. Vegyük végre észre és térjünk észhez!
A világban számtalan példa van, hogy nem csak az agyonmenedzselt gyerekekből lesznek  sikeres emberek, sőt az igazán sikeres emberek között több olyan van, aki nem élt „menedzser életet” gyerekkorában, de megtanult küzdeni az álmaiért.

Nem egy általános iskolás gyereket látok rendszeresen, akik testi tünetekkel küzdenek, rendszeresen fáj a fejük, fáj a hasuk, vagy folyamatosan szoronganak, rágják a körmüket és a szülők még értetlenkednek. Ha igazán figyelnének, látnák a fáradtságot a gyerekükön, vagy a kedvetlenséget és a kialvatlanságot is. Miért nem látják? Nem akarják látni? Fontosabb megfelelni a szuperszülő szerepnek?

Nem a bizonyítvány és az oklevelek száma az igazi mércéje a sikeres gyereknevelésnek, hanem az, hogy mennyire tudjuk a gyereket életre, megküzdésre nevelni, hogy mennyire vagyunk képesek  anyuci szoknyája alól úgy kiengedni őket, hogy képesek legyenek felelősségteljes életet élni.

Azt kívánom minden gyereknek, hogy szüleik engedjenek mindenkit gyereknek is lenni. Azt kívánom, hogy arra a különórára kelljen járniuk, amit ők választanak és azt kívánom, hogy egyáltalán választhassanak, akarnak-e bármilyen különórára járni.